Feltételezem mindenki látta az 50
első randi című filmet, ha nem, akkor röviden összefoglalom a lényeget: a
főszereplő csaj amnéziás, és minden reggeli ébredéssel elfelejti az előző napi
történéseket, így számára minden nap olyan, mintha az előző reggel ébredt volna
fel. Egy srác beleszeret és megpróbálja meghódítani, ami elég nehéz úgy, hogy a
lány másnapra minden törekvését elfelejti.
Nos, nagyjából én is így érzem
magam. Bejönnek reggel a gyerkőcök, olyan szégyenlősek mintha még sosem láttak
volna, és köszönés helyett az anyukájuk lába mögül néznek ki félősen. Persze
tíz perc múlva már megy a röhögcsélés és mindenki velem akar játszani,
délutánra pedig aztán életre szóló barátságokat kötünk, amire mondanom sem
kell, másnap már egyikük sem emlékszik, és újra anyuka mögé bújnak. Szerintem a
szülők azt hiszik hogy elektrosokk módszerrel tanítom a kicsiket, azért félnek
így tőlem. Mindezek ellenére határozottan úgy érzem hogy jó úton haladok, mert
egyre közvetlenebbek, bátrabbak velem, és ezt nem volt kis idő elérni. Ami azt
illeti mostanra át is estek a ló túloldalára, mert a múlt héten mintkét
lábamon csüngött a gyerek, hogy miközben sétálok ezáltal őket húzzam, egy
kislány – aki már úgy köszön el tőlem, hogy Good bye my prince –, a kezemet
rángatja, hogy olvassak neki, míg egy másik kisfiú azt szeretné, hogy építsek
neki egy repülőt az építőkockákból.
Ha már a filmes párhuzamnál tartok,
máskor is éreztem már úgy, mintha egy gagyi vígjátékban lennék. Például amikor
az egyik kislány séta közben belelép és elbotlik egy kis dobozban, amibe éppen csak hogy belefér a lába, nekem egyből egy Charlie Chaplin film jut eszembe. Általában
szappant nem akarnak használni, de ha mégis, akkor úgy bemosakodnak mintha a
Vészhelyzetben készülnének műtétre.
Ennek örömére a következő fényképek főszereplői legyenek a gyerekek.
Nagyban folyik az alkotói tevékenység
A kulturált evés még nem megy tökéletesen
Megfertőztem őket a focilázzal
A színeket gyakoroltuk órán
Káosz az órán (nem az enyémen!)
Ivószünet
Nagy a verseny a matricákért
Kipakolni: 5 másodperc, elpakolni: 10 perc
Csendespihi
Tanuljuk a Chicken dance-t :P
A népszerűség átka
"Persze, rád figyelek, csak közben ketten ki akarják tépni a gerincem"
Lehet hogy máskor kétszer is átgondolom,
mielőtt hangszert adok mindegyikük kezébe
Gondtalan élet
Természetesen ha egy valaki kitalálja hogy pisilnie kell,
akkor mindenkinek kell. Szerencsére van elég pálmafa.
Már másfél hónapja itt vagyok, amikor
törökországi életem alatt jutottam el ehhez a mérföldkőhöz, már majdnem a
projekt végénél jártam. Máshogy is éreztem magam, számoltam vissza a napokat. Itt
viszont egy évig szeretnék maradni, épp ezért ez a másfél hónap számomra semmi
hasonló jelentéssel nem bír, ilyen időtávnál az ember nem nézegeti a naptárban
mennyi van még hátra. Főleg ha jól érzi magát, és én jól érzem magam. Szeretek
sétálni a tengerparton, örülök ha rám köszön egy-egy ismerős ember, és a
lakásba is egyre inkább olyan érzéssel lépek be, hogy hazaértem.
Természetesen ennek a másfél
hónapnak vannak hatásai, lelki és fizikai egyaránt. Korai még honvágyról
beszélni, de azért sok mindenkit hiányolok otthonról. Lelki téren leginkább azt
emelném ki, hogy továbbra is alig tudom felfogni, hogy Kínában vagyok, a
Távol-Keleten, egy trópusi szigeten, ahova a saját erőmből jutottam. Ez a tudat
biztos erőt fog adni az életem későbbi részeiben is. A fizikai változásokat még
könnyebb megfogalmazni: bár még nem vagyok kellőképpen napbarnított, más
különbséget azért találni. Többek között köszönhetően a nem túl zsíros és
köretként 99%-ban rizst használó étkezési szokásoknak, valamint a hihetetlen
melegnek, nagyjából három kilót már ledobtam magamról. Nem mintha eddig kövér
lettem volna, úgyhogy nem is áll szándékomban többet fogyni. A másik különbség
a hajam, ami már meglehetősen hosszú LENNE, ha nem göndörödne be teljesen abban
a másodpercben amint kilépek az ajtón. Szerintem még fodrász sem tudna nekem
ilyen göndör fürtöket varázsolni, mint ahogy itt az időjárás.
Na de vissza az eseményekhez. Az
összevont osztályra való tekintettel, ahogy az előző bejegyzésben is
említettem, kéthetente tartok órákat, elméletileg amikor nem én vagyok az
óraadó, majd be sem kell mennem, lógatom a lábam otthon vagy a tengerparton.
Múlt héten nagy esemény volt az oviban (sőt, mondhatjuk hogy Kína legtöbb
ovijában és iskolájában), mert június 1-én ünneplik itt a Nemzetközi
Gyermeknapot. Ennek örömére különböző programokat kell kitalálni, amire illik
meghívni a szülőket is. Itt a brainstorming-on felmerült egy közös Kínai
nagyfal építése gyurmából, de szerencsére ezt mindenki vérszegénynek gondolta,
valamint hogy főzőcskézzünk a gyerekekkel. Aki látta már őket rajzolni, azt
tudja hogy a főzőcskézésből legalább egy főcímlapos újságcikk és tűzoltósági
kivonulás lenne. Az én ötletem egy mini-olimpia megszervezése volt: mivel ez az
év úgyis az olimpia éve, így kifejezetten jó az időzítés. Ez mindenkinek
tetszett, így megkezdtük az előkészületeket.
A versenyre a szabadban került sor,
szerencsére alig volt 37-38 fok, így senki nem kapott hűgutát az első három
percben. Az első feladat a gyerek-szülő kosár volt; a gyerekek valami lépegetős
játékkal odaügyeskedték magukat a szülőkhöz, ők pedig megpróbáltak kosarat
dobni. Ez legtöbbször nem sikerült elsőre, sőt, néha harminckilencedszerre sem,
de meg kell hagyni, lelkesen próbálkoztak.
Lelkesen felügyelem a játékot jó szervezőhöz illően,
és csendben imádkozom hogy találjanak be, mielőtt napszúrást kapok
A második feladat a pókfoci volt,
elmagyaráztam a szabályokat hogy utána könnyebb legyen tenni rá magasról, de
ennek ellenére jó volt a játék.
A következő két feladat ügyességi
volt. Az egyiknél át kellett mászni egy alagúton, majd végigmenni egy műanyag
vonalon, miközben egy kanálon ping-pong labdát egyensúlyoztak. Az út végén a
labdát bele kellett dobni egy dobozba.
Látszik, hogy nagyon élvezték a játékokat :)
A másik ügyességi feladaton is mászni
kellett, miközben a gyerekek matricákat gyűjtöttek.
Gyűlnek azok a matricák
Néha akadtak kisebb koordinációs problémák
Az utolsó feladat a halászat volt,
kimentünk a kismedencéhez, és játék horgászbotokkal meg hálókkal kellett
kifogni a műanyag játékokat. Szerencsére ezúttal senki sem pisilt a medencébe.
Miután mindenki kellőképpen kifáradt,
valamint elkezdett hallucinálni az oxigénhiánytól, visszamentünk a terembe. Itt
egy ünnepélyes ceremónia keretein belül mondtam pár mondatot, majd átadtam a
gyerekeknek az érmeket, és az általam készített okleveleket. Érem jutott a szülőknek
is, akik nagyon büszkén pózoltak vele (és velem), összességében nagyon jó kis
délelőtt volt. Fotó körülbelül annyi készült, mint egy kétnapos ENSZ
csúcstalálkozó alatt, volt miből válogatni. Kicsit reménykedtünk benne, hogy a
szülők a mini-olimpia után hazaviszik a gyerekeket és akkor nekünk is
felszabadul a délután, de… nem.
Vissza az eredményhirdetésre
Komolyan, a szülők büszkébbek voltak az érmeikre, mint a gyerekek
14658. csoportkép
Nem tudom ki csinálta ezeket a montázsokat...
...de lenne hozzá pár kérdésem.
Büszke anyuka
Az órákat egyre nagyobb élvezettel
tartom, egyre jobban megtalálom a közös hangot a gyerekkel, és a beszámolók
írásába is kezdek belejönni. Ha néha rosszul viselkednek – és ez a néha sokszor
előfordul –, akkor is megvannak a módszerek. Az egyik ilyen, hogy a sarokba
küldöm őket, ilyen nagyon ritkán van, mert nem szeretnének odaállni. Egy másik
módszer, hogy nem kapnak matricát az óra végén. Én nem tudom ki találta fel a
matricát, vagy ki vezette be az oktatásba mint motiváló eszköz, de ezúton
üzenem, hogy köszönöm szépen. Az aduász pedig a „baby chair”-rel, azaz az
etetőszékkel való fenyegetés. Nem tudom megérteni miért, de ha hülyéskednek evés
helyett csak elég kiejtenem a számon hogy baby chair, és mindjárt úgy
lapátolják magukba a kaját, mintha napok óta nem ettek volna. Ha pedig odáig
fajul a dolog, hogy valakit elkezdek felemelni és vinni a baby chair felé,
akkor jön a sírás. Szerencsére idáig nagyon ritkán jutunk el :)
Az eddigi egyetlen eset, amikor baby chair-ig fajult a dolog
- itt már fél óra hiszti után, a kegyetlen sorba beletörődve
Vannak azért
békésebb módszereim is arra az esetre, ha elszabadul a pokol. Tavaly ilyenkor
Párizsban voltam, és ott megismerkedtem a Shaun, the sheep nevű brit
stop-motion technikával készített, gyerekeknek szóló animációs sorozattal. Sok
rövid, pár perces része van, és a gyerekek imádják. Ha nagy a káosz csak
bekiabálom hogy Shaun, the sheep!, és már ülnek is a kis párnáikon a kivetítő
előtt, vagy sokszor ők jönnek oda hozzám, hogy ezt szeretnék nézni.
Az a kedvencem, amikor egy-egy "félelmetes" jelenetnél bebújnak
a másik háta mögé, és onnan kukucskálnak ki
Az ovin kívüli dolgok is rendben
mennek, bár itt sosem lehet elég felkészült az ember. Például mikor végre azt
hiszem hogy megjegyeztem a busz útvonalát, akkor következő alkalommal tuti
másfele visz. De ez legyen a legnagyobb gondom!
A tenger továbbra is gyönyörű, már
többször járok le, vagy csak sétálni, vagy futni, de párszor már focizni is
voltam, miután találtam egy pályát az egyik hotel előtt. Kínai srácokkal
élvezet focizni, fogalma sincs az embernek hogy most nem éppen pont hogy a
saját csapattársát szerelte-e, de legalább minden gólom után lelkesen kiabált a
nézőközönség, hogy „gooode”, és hogy „bjúútifuul!” Még a lányoktól is kapok
néha egy-egy „you are very handsome” mondatot, ami egyrészt kellemesen
melengeti a szívem, másrészt elgondolkodtat. Semmi itt a szigeten, sem
Törökországban nem nagyon beszéltek angolul, de ezt az egy mondatot mindenhol
tudták a lányok. Biztos nem véletlen.
Mindenesetre a tenger mindig nagyon szép, és nagyon sok érdekes dolgot látni séta közben.
Távolról...
...és közelről is gyönyörű.
Közös családi program - taperoljunk döglött medúzát!
Magányos horgász
Mindig vicces megtapizni a medúzákat (feltéve ha már nem élnek)
Kagylóvadászat
Nem tudom mi ez a kaki, de elöl-hátul mozgott
A kínai gondolkodó, Rodin újraértelmezve
Nem csak az ég csillagos Kínában
Én és a romantika tulajdonképpen szinonimák vagyunk
"Jaj úgy élvezem én a strandot"
Ha esetleg az utókor megtalálná a blogom,
és archoz szeretné rendelni szellemes sziporkáim
Nincs fénykép ami visszaadná... olyan színű az ég amit máshol eddig sosem láttam, és teljes egészében visszatükröződik a vizes homokon, olyan mint egy vászon amire ugyanazokkal a színekkel festett hasonló képet egy lelkes tanítványa az égnek. Séta közben megbabonázva lépkedek, utolsó pillanatban veszek észre valami fehéret a lábam előtt - talán egy kagyló? -, gyorsan átugrom, de aztán megint ott van. Megállok, felnézek, és a Hold néz vissza rám, ahogy a vizes földön is őt láttam apró fehér fényként világítani. Végigkíséri utam a part mentén.
Ha lusta vagyok megtenni azt az egy kilométert a partig, szerencsére akkor sem maradok víz nélkül.
"Kérjük ne ugorjon a vízbe!" - pedig nagyjából
tízszer muszáj volt, hogy sikerüljön ez az önkioldós kép
Persze ennyi idő nem volt elég
ahhoz, hogy az ország ne tudjon újabb meglepetésekkel szolgálni. A
szórakozóhelyen van egy bácsi a mosdóban, aki nem csak odanyújtja neked a
kéztörlőt, de amíg kezel mosol meg is masszíroz. Amikor hirtelen elkezdték masszírozni a vállam a férfimosdóban kézmosás közben, egyből arra
gondoltam, hogy valaki erősen túlzásba viszi a nemzetek közötti barátkozást, de
szerencsére mielőtt megráncigáltam volna megnéztem ki is az elkövető. Később
egy srácnak fogta a fejét és lapogatta a hátát miközben az a mosdókagylóba
hányt, igazán kedves bácsi. Egyik nap elmentünk Haikou-ba, a fővárosba, ami
hozzávetőlegesen két óra autóval, és nagyjából már át is értél a sziget felén.
Ott beültünk ebédelni egy vietnámi étterembe, szépen kiválasztottam mit
szeretnék, és néztem, ahogy a többiek két-három dolgot is választanak. Mivel így
ránézésre az átlag súly Kínában 50 kg a férfiaknál, nem értettem hogy tervezik
ezt mind megenni. Aztán kiderült, hogy itt az a szokás, hogy mindenki választ,
és utána közösen eszünk mindenből. Ettől függetlenül iszonyat sokat rendeltek,
de rám mindig lehet számítani evésnél. Külön fura volt, hogy egy valaki hozta
ki tálcán a kaját a konyhából, megállt az asztalunk mellett, szólt egy
pincérnőnek, és ő tette az asztalunkra a tálcáról.
Evés előtt
Lehet már ismernek, mindenesetre kaptunk védőöltözetet hogy ne együk le magunkat.
Én túljártam az eszükön, látniuk kellett volna a nadrágom ebéd után
Lám-lám a szomszéd asztal is közösködik, lehet tényleg
nem azért találták ki hogy kapjanak a sült csirkémből
Emellett nem tudtam elmenni szó (kép) nélkül
A közlekedés továbbra is ámulatba
ejt, és mint megtudakoltam itt is rendesen meg kell küzdeni a jogosítványért, a
kresz és a gyakorlati vizsga sem egyszerű. Bár miközben ezt mesélték és úgy
beszéltek a kézifékes indulásról, mintha egy Boeing 777-est kéne letenniük, sok
minden érthetővé vált.
Fotó az ANYÓSÜLÉSRŐL, szembe úsztunk az árral
Egyik reggel munkába menet találtam
egy kismadarat a gyerekmedencében, teljesen nyugodtan ült benne, kijönni nem
tudott, gondolta akkor minek stresszelni. Kimentettem és egy dobozba tettem,
később erőre kapott és már a doboz pereméig is felugrott, úgyhogy délután
visszaengedtem a természetbe.
Lábadozás - vagy szárnyadozás?
Első lépés a szabadság felé
Köszi haver! - mondta a szemeivel, majd visszament a zöldbe
Hiányoznak az otthoni ízek, nem
mintha nem lenne jó az itteni konyha, de egy idő után egysíkú. Lelkesen
próbálkozom itthon a konyhában, eddig többek között pörkölt, húsleves, olajban
sült csirke (életveszély volt) és mindennel megpakolt rántotta szerepelt a
repertoárban. De lassan beszerzek még több konyhai eszközt, például egy wok-ot, amire mindig is vágytam, és onnantól kezdve nincs megállás. Ja és az is biztos hogy nem eszem több babos jégkrémet, iszonyú.
Első itteni remekművem, melyet az otthonról importált
pirospaprikával és piros arannyal turbóztam fel
Moszatos chips (egyáltalán nem olyan rossz,
mint ahogy a neve sugallja)
Június elején volt a Dragon boat ünnep, melynek egyik tipikus
étele ez a szójavízben, teában és még ki tudja miben főtt tojás
Egy másik jellegzetes étel - belül főleg tömény, sűrű rizsből áll
A törzshelyemen ilyen aranyos evőpálcát adtak legutóbb
Ugyancsak ott, készül a vacsim
Volt pár kicsit esős (de egyáltalán
nem hideg) nap, de túlnyomórészt az idő nagyon szép, bár újabban felvett egy szokást;
munka után hazasietek a tűző napban, gyorsan bekenem magam naptejjel, és
indulok a tengerpartra hogy legyen egy kis színem, de mire kilépek az ajtón már
beborult az ég. Mindezt úgy, hogy a munkából való indulás és az itthonról való
indulás között nagyjából tíz perc telik el, és ez már legalább háromszor
megtörtént, meglehetősen gyanús.
A nagy átlag - nem azon szoktam gondolkodni,
hogy melyik pulcsimat vegyem fel
"Winter is coming"
Bizony néha leszakad az ég - de hideg ilyenkor sincs szerencsére
Kényszerpihenő
Valami isteni csoda folytán Kínában
a foci EB érdekli az embereket (még helyszíni tudósítójuk is van
Franciaországban), így az összes meccset adja a tévé. Bár itt senkivel nem
tudom megosztani az örömöm, de nagyon büszkévé és boldoggá tesznek az
eredmények, főleg mert kiskorom óta minden válogatott meccset megnézek,
bármekkora gödörben is voltunk (és nagyjából amióta magyar focit nézek most
először nem vagyunk gödörben). Törökországban voltam 2013-ban, amikor a
hollandok elvertek minket 8-1-re, és tavaly is pont Isztambulban
turistáskodtam, amikor a törökök az utolsó perces győzelmükkel Izland ellen
elvették az egyenesági kijutásunk, és pótselejtezőre küldtek minket
(valószínűleg én voltam az egyetlen az országban, aki a török gól után ünneplés
helyett csalódottan kiabáltam). Ideje volt megtörni a jeget, és külföldön is
átélni egy nagy magyar focisikert.
Rettegj Kína, a magyarok játszanak!
Van itt minden, mint a vásárban - más kérdés,
hogy annyira izgultam hogy hozzá sem tudtam nyúlni
Tökéletesen egyetértek minden szavukkal,
ahogy a kínai kommentátorral is
Egészen pár évvel ezelőttig nem
láttam tengert, és gyerekként soha nem is álmodhattam róla. Félreértés ne
essék, semmi pénzért nem cserélném el a gyerekkori egész nyáron át tartó
Velencei-tavas szünidőt egy hét tengerpartos nyaralásra, ami sok kortársamnak
jutott, de mindig is vágytam rá, hogy felfedezzek egy tengert, ahogy vágytam
rá, hogy lássak havas hegycsúcsokat vagy hatalmas sivatagokat. Úgy hozta a
sors, hogy a tengerrel egészen 2011-ig várnom kellett, de cserébe Izraelben
egyből két tengerhez is szerencsém volt, hiszen a Földközi-tenger és a
Vörös-tenger partján is több napot töltöttem (a Holt-tengert nem sorolom ide,
hiszen tó, bármennyire is nagyravágyó :) Utána viszont már nem volt megállás,
hiszen Hollandiában sétáltam az Északi-tenger partján, Velencében az
Adria-tengernél, Törökországban újra a Földközi-tenger partján éltem két
hónapig, és Isztambulban kétszer is jártam az elmúlt években, mindkétszer
hajózva a Márvány-tengeren. És most újra itt vagyok, egy újabb tenger, egy
újabb ország, és nem hiszem el hogy az a fiú, aki gimnáziumban földrajz órán az
asztal alatt az Európa-térképen húzogatta a Budapest-Párizs távolságot, hogy na
majd egyszer oda, most itt van a világ másik felén (miután Párizs is
megvalósult, kétszer). És itt nem szeretnék megállni, remélem még sok tengert
(várost, hegyet, sivatagot, erdőt) látok.
Ha már város, néha bemegyek Wanning-ba, többnyire csak ha egy nagyobb vásárlást akarok kivitelezni vagy ha KFC kajára vágyom, de lassan ideje lesz meglátogatni a mozit is, mert adnak egy-két angol nyelvű filmet.
Szerintem eredeti
Nem lehet elég korán kezdeni a szerencsejátékot
Mondanám hogy mindenkinek van robogója,
de akkor nem ülnének egy kétkerekűn hárman-négyen
Tuk-tuk, ezúttal kívülről
Ezenkívül visszamentem a kórházba is, hogy lecsekkolják a gyulladt fülem, és meglátogattam egy rendőrőrsöt is, mert ott be kell jelenti ha hosszabb ideig az országban maradok.
Régi ismerősöm, a Wanningi Kórház
Annyira tetszenek a kórházi mozgólépcsők (kétoldalt a képen),
muszáj volt lefotóznom
Lesifotó a rendőrőrsön
Voltam egy kínai suliban is, kívül jól nézett ki, de belül elég lepukkant volt.
Nyáron kevesen vannak itt a nagy meleg miatt, ez üdülőrész, és pont akkor jönnek ide amikor kicsit hűl a levegő, de még mindig sokkal melegebb mint Kína többi részén. Most kell kiélvezni amíg nyugi van,
mert ősztől megtelnek a lakások és vége ennek a csendnek és békének (bár a csendet így is megszakítja éjjelente egy-két tűzijáték). Mindenesetre szeretek sétálni a környéken és élvezem, hogy az otthoni budapesti pezsgés után itt ilyen nagy a nyugalom, ennek örömére csináltam is néhány fényképet a közvetlen környezetemből.
Pálmacsemeték
Ennek a csengő alakú piros gyümölcsnek sem a magyar,
sem az angol nevét nem tudom, ízre olyan mint a körte, csak lédúsabb
Sehogy sem fért bele egy képbe az összes medence
Kilátás a kondi ablakából
Kókuszpálma
A Majom éve van
Pihenősarok
Az út a tengerpartról hazafele
Kósza felhő
Bármerre járok szirmokat szórnak a lábam elé (mi másért lenne ott?!)
Játszótér
Felnőtt játsztótér
Miattuk ilyen gyönyörű és tiszta itt ez a kis park
Ha már jómunkásember: ha bármi elromlik a lakásban akkor jön egy bácsi egy ilyen kis kocsival, és ezen minden szükséges eszköz megtalálható a javításhoz. Kivéve a létra, úgyhogy volt már hogy nekem kellett ágaskodnom, kihasználva hogy egy fejjel magasabb voltam nála.
Itt lakom (balról a negyedik, felülről a második)
Szégyellem magam, mert főleg az elején sokszor nagyon haszontalanul töltöttem az időm, csak filmeztem, tengtem-lengtem, és úgy éreztem hasznosabb dolgokat is csinálhatnék. Azóta már jobban beosztom az időm, de egy nagy szívfájdalmam így is van: a nyelvtanulás. Mielőtt kijöttem olyan jól hangzó ígéretet tettem magamnak, hogy alapfokon elsajátítom a kínai nyelvet. Tettem ezt magabiztosan, hiszen ha két hónap alatt eljutottam törökből egy olyan szintre, hogy alkudozni tudtam a piacon kerek egész mondatokkal, akkor itt egy év alatt több is ragad rám. Hát borult a papírforma. Először is a kínai - spoiler veszély - sokkal nehezebb, mint a török. A török sokban hasonlít a magyarra, mind szavakban, kiejtésben, a nyelvtana pedig sokkal egyszerűbb. A kínai meg... nem mindegy hogyan ejted ki, hogyan "énekled" a szavakat, és az írásról ne is beszéljünk. A másik jelentős különbség, hogy Törökországban volt heti 1-2 nyelvórám, vettem egy nyelvkönyvet, ami angol nyelven segített megtanulni a török csínját-bínját, és így gyorsan haladtam vele. Szerintem abban egyetértünk, hogy a török nyelvtanulás és a kínai autodidakta tanulása között akkora ugrás van, mintha pirítós után egyből emeletes esküvői tortákat kezdenél sütni. Nem adom fel, nem szokásom, nézegettem pár youtube videót, ragadt rám egy-két szó az oviban is, de egyelőre tolmács munkákat még nem vállalok, legfeljebb egy Tolkien könyv fordítását. Visszatérve a bekezdés elejére, később rájöttem, hogy semmi baj nincs azzal, ha néha nem csinálok semmit, csak élvezem az életet. És ha valamit, azt itt igazán jól lehet csinálni.
