Üdv a világ másik végéből!

Igaziból azt sem tudom hogy hol kezdjem, de azt tudom hogy valahol most már el kéne, mert lassan három hete itt vagyok, és annyi minden történik, hogy innen már csak felejteni lehet. Ennek megfelelően törökországi kalandjaim után kínai életem mozzanatait is billentyűzetre vetem.

Talán az a legcélszerűbb ha sorban haladok, és elmesélem hogyan kerültem ide a világ másik végére, egy olyan országba, amiről soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az otthonom lehet.

Aki ismer az tudja hogy imádok utazgatni, aki még jobban ismer azt is tudja rólam, hogy még jobban imádok utazgatni ingyen. Na már most ha jön egy olyan lehetőség, hogy költözzek egy trópusi szigetre, ahol kapok egy óceánra néző luxus számba menő lakást, napi két étkezést, olyan fizetést amivel az otthoni nem is lehet versenyképes, és cserébe kisgyerekekkel foglalkozhatok… nem sokat kellett gondolkodnom. Ádám barátommal csináltunk egy vicces kis videót ahol saját magam interjúvolom meg (külön kérés esetén esetleg elküldöm), elküldtem Kínába, és hipp-hopp itt vagyok. Volt pár dolog amit hamarjában el kellett intézni, úgy mint orvosi vizsgálatok, vízum, bébiszitter keresés a papagájoknak, de elég kinéznem az ablakon, és tudom hogy minden fáradságot megért.

Az úticélom a Kína dél-keleti csücskében található kis trópusi szigetcsoport, Hainan, mely a Kínai Népköztársaság legkisebb tartománya.

Május 7-én dél körül indultam, és a Budapest – London – Hong Kong – Haikou vonalon értem célba május 8-án délután, itteni idő szerint (az időeltolódás +6 óra jelenleg, később +7 órára változik, amikor nálunk óraátállítás lesz, itt meg nem). Az egész út nagyjából 21 óra volt, ennek jelentős részét a 12 órás London – HG út tette ki. Aludnom is kellett volna, de annyira menő volt az ülésbe épített tévé, hogy a Jurassic World és egyéb filmek megnézése után sem tudtam elszakadni. Később játszottam is rajta, és amikor egy széktől kikaptam sakkban úgy éreztem itt az idő kicsit aludni (később bosszút álltam rajta torpedóban). Áldottam az eszemet a hosszú gatyáért és a pulcsiért, mert meglehetősen hideg volt fent.

Nem úgy Haikou-ban! A reptéren nagyjából 35 fok fogadott, ami nem is volt baj, de a 100%-os páratartalom már annál inkább nehezebben volt feldolgozható. A reptéren volt egyetemi évfolyamtársam, Mariann fogadott, aki az első pár napban mentromként is közreműködött, tekintve hogy az ő munkáját vettem át.

Egy kis vonat- és buszút után lehet ideérni Shenzhou Peninsula-ba, ami a közeli kis várostól, Wanningtól nagyjából 35-40 perc buszozás. Shenzhou Peninsula egy turistaparadicsom, ennek megfelelően nincs itt túl sok minden (nagyjából semmi), de az egész hely egyszerűen gyönyörű, úgyhogy nincs hiányérzetem amiatt, hogy sehol sincs öt km-es sugáron belül egy pláza. A lakás gyönyörű, olyan mint egy sokcsillagos hotel, a kilátás pedig minden képzeleted felülmúl (képek kicsit lejjebb).

Küzdve a fáradsággal, az időeltolódással és a hőséggel, másnap már bemutatkoztam az oviban. Alapjáraton két, csúcsidőben három osztály van, mindenhol legalább 15 gyerek, de most az uborkaszezonban nyáron összesen egy összevont osztály van, 7-8 gyerekkel, ami nem baj, mert így bele tudok rázódni, mire beindul a roham.

Az oviban nagyjából így néz ki egy nap: bemegyek 8 előtt, fogadom a gyerekeket, aki korán jön az az oviban reggelizik, a többiek otthon. Minden gyereknek mikor megjön megmérjük a lázát, megnézzük a körmeit, van-e sebe, van-e valami a zsebében stb., ezt a szülőkkel aláíratjuk, majd ugyanez a procedúra csendespihi után, és a szülők akkor is aláírnak, mikor hazaviszik a gyerekeket. Fél 9-kor kimegyünk az ovi játszóterére, és elindítjuk a napot a morning circle-lal. Ez közös éneklést és táncolást jelent, és valljuk be ez volt amire a legnehezebben hangolódtam rá, de már egészen belejöttem. Ezt követően visszamegyünk a terembe, és leültetjük a kicsiket inni, mert ilyen melegben erre nagyon oda kell figyelni náluk, majd ezután jön az első angolóra. Mariannal felváltva tartottunk órákat az első héten, én többnyire csak megfigyeltem, a második héten pedig Anna volt az óraadó, ő a másik angoltanár, egy kínai-amerikai nő. Mivel most mi ketten vagyunk angoltanárok egy osztályra (Mariann már elment) így hetenként váltva tartjuk az órákat. Ennek megfelelően a második héten egyáltalán nem tanítottam, csak néztem ő hogy csinálja, az első önálló hetem a május 23-ai, tehát ez a hét volt. Na de visszatérve a napi rutinra, 9:10-kor – miután a gyerekek elpakolták a játékokat és leültek a tanárral szemben a földre a kis párnáikra – kezdődik az első angol óra. Összesen tíz téma van, mindennapra kettő a hét öt napján. Ezeknek adott a témája; az abc tanulása, olvasás, matek, művészet, érzékenység, esztétika stb., de az órákat nekünk kell megtervezni és felépíteni. Egy ilyen óra 20 perces, és a köszönéssel kezdődik. Mivel mikor képbe kerültem és a tanárok nehezen boldogultak a Laci szó kiejtésével, elkezdtek Lucky-nak hívni, ami rám is ragadt, és helyénvalónak is érzem, hiszen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Tehát amikor egyesével köszönök a gyerekeknek, a válasz sok kis halk és bizonytalan „Good morning Teacher Lucky!”. Ezután jön maga az óra, gyakoroljuk a szókártyákat, matekozunk, rajzolunk, rövid videókat nézünk, tehát összességében olyan órát kell tartani, amiből tanulnak, de le is köti őket. Mivel ők 2 és 6 év közöttiek, nem mindig egyszerű ez a lekötés dolog. Az óra után tízórai, ami gyümölcs, és persze vízivás. A következő angolóráig – mely 10:50-kor kezdődik – van idejük játszani, a legnagyobb bunyó az építőkockákért szokott menni. A következő angolóra is 20 perces, majd ezt követően jön az ebéd. Amit az oviról érdemes még tudni, hogy ez egy német gyökerekkel rendelkező, jó nevű Klett óvoda, ennek megfelelően minden elsőosztályú, így a gyerekek ebédje is. Ennek ellenére ők mintha ezt nem mindig értékelnék, és úgy kell nekik könyörögni, hogy ugyan már ne tíz percig rágják ugyanazt a falatot. Ha a kicsik ettek, mi is kimegyünk ebédelni felváltva, a közeli club-ból hozzák nekünk az ennivalót. Déltől csendespihi van, a teremnek van egy kis gallériája, ott a matracokon alszanak a gyerkőcök fél 3-ig. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy déli 12 órakor leteszik kis buksijukat és csendben álomba merülnek. Leginkább röhögcsélnek, sírnak, eszükbe jut hogy mégis csak kell pisilni, és jó esetben negyven perc után már alszanak is. Aki velem járt egy egyetemre az tudja, hogy ha egy helyben ülök sokáig nem igazán tudok ébren maradni, így általában én is kidőlök az egyik matracon, de ez nem baj, a többi tanár és nanny is alszik általában. A csendespihi után uzsonna van, majd pedig egy ugyancsak 20 perces kínai óra, amit ­– mily meglepő – már nem én tartok. Ezt követően játék, negyed 5 körül vacsi, majd 5 óra tájékán jönnek a szülők a gyerekekért. Nem hiszem hogy bármit kifelejtettem volna a napból, esetleg a sok közbeiktatott kötelező vízivást. A kicsik aranyosak, úgy érzem kezdenek megszokni, és sokszor én is jól szórakozok, pl. amikor a gyerekmedencébe pancsolnak és valamelyikük bepisil. Sokszor munka után is, útban a part vagy a bolt felé összefutok valamelyikükkel, és olyankor lelkesen mosolyogva köszönnek oda hogy „Teacher Lucky!” Három hét alatt eljutottam oda, hogy már nem csak a gyerekeket, de a hozzájuk tartozó rokonságot is be tudom azonosítani. Figyelembe véve, hogy a csoportban van egy ikerpár, akiket ráadásul ugyanolyan ruhába is öltöztetnek, szerintem ez becsülendő teljesítmény :P A munka nehezebb része a különböző report-ok megírása; részletes óraterv, beszámoló, havi terv, órajellemzés, jellemzés a gyerekekről stb., ezekkel most ismerkedem.

Csalóka a kép: a gyerekek békésen "olvasgatnak"

Teacher Lucky in action

Arcfestős móka

Jeffrey újraértelmezte a modern művészet fogalmát

"Hello, Teacher Lucky!"

Megérkezésem után másnap már mentem is az oviba, így sok időm nem volt regenerálódni, de az azóta eltelt szűk három hétben szerencsére volt időm felfedezni ezt-azt. Például a lakást, ahol reményeim szerint még hosszú ideig élek. Egyből egy helyesbítéssel kell kezdenem, mert egy korábban posztolt fényképemhez azt írtam, hogy a 18. emeleten vagyok. Valóban a 18-as gombot kell megnyomni a liften, de ennek ellenére a 15. emeleten van a lakásom. Hogy ez hogy lehet? Úgy, hogy a kínai elég babonás nép. A 4-es számot nem szeretik használni, mert kiejtve ugyanúgy hangzik, mint a halál kínaiul. Ezzel ki is esett a 4. és a 14. emelet. Ezen felül a 13 itt is híresen rossz ómen, így olyan emelet sincs. Tá-dám, máris a 18. emeleten vagyok úgy, hogy csak 15 emeletet kell lifteznem. Ugyanígy a 6 itt található épület is egytől hétig van számozva, mert a négy kimarad, és az én lakásszámom, a 1805 előtt az 1803 található. További érdekes kínai dolgok a bejegyzésben később.

Mint már mondtam a lakás várakozáson felüli, remélem ezt a képek is visszaadják.

Kilátás a "18." emeletről

Nappali a kanapéval és a nagy TV-vel

A hatalmas ágyneműm a menő ágyhuzattal, amit úgy is megérte átcipelni a világon,

hogy elfoglalta a bőröndöm felét

A hálószoba

Az erkély

Fürdő/1

Fürdő/2

Konyha/1

Konyha/2

Nappali másik szögből

Na még egy utolsót

A nagy medence esti kivilágításban

Mintha hiányozna pár gomb :P

Én a 2/1-es épületben lakom, az ovi az 5/2-es épületben található, így a legdurvább becslések szerint is nagyjából két perc amíg odaérek a munkahelyre. Persze így még könnyebb elkésni, de majd odafigyelek.

A club-hoz tartoznak a képen látható medencék, de van egy kis kondija is, biliárdszalon és étterem. Bár a kondi kicsi, de van felnőtt játszótér is, ahol lehet húzódzkodni, valamint a környéken van más kondi, teniszpálya, ping-pong asztal stb., ami még felfedezésre vár.

A club-ban található éttermen kívül a part felé sétálva több más étterem is található, akár grillezési lehetőséggel. A kedvenc helyemen már mosolyogva várnak, én pedig örömmel activityzem el mit szeretnék vacsorázni. Múltkor futás közben lemértem, és nagyjából egy km-re van a part, ami egyszerűen gyönyörű. Nagyon szép a homok, nem piszkos, és a zöld dombok rendkívül feldobják az amúgy sem unalmas látványt. Séta közben találtam tengeri csillagokat, sünöket, rákokat, halakat, és ennek én úgy örültem, mint a helyi emberek nekem, akik körülbelül négymillió közös képet lőttek velem.

Laza sétának indult, ez lett belőle :P

Győzelmi öröm!

Úgy érzem lassan teljesen beolvadok :P

Nagyjából ezek azok a dolgok, melyek itt a környéken izgalmasak. Ha egy kis „pezsgést” szeretnék, akkor bebuszozom Wanningba, ahol szupermarketet, KFC-t, de még angol nyelvű filmeket vetítő mozit is találok. Álljon hát itt néhány kép Wanning-ról.

Igaziból én mondtam neki hogy csinálhatunk közös képet, mert előtte a hátammal pózolt csak hogy rajta legyek a fotón

Kipróbáltam a helyi "mini-taxit", a tuktuk-ot is, ezt majd lefotózom kívülről is

Már a harmadik hetemet taposom, és bár az eddig eltöltött idő többnyire a beilleszkedésről szólt, az első hetem hétvégéjén Mariannal, Jade-del (az ovi vezetőjével) és Wendy-vel (az egyik kínai tanárral) elmentünk Sanya-ra, ami innen nagyjából másfél-két óra, és a sziget legfőbb turista helye. Amikor odaértem egyből meg is értettem miért, főleg miután jobban is elmélyedtünk a városba. Első utunk a Romance parkba vezetett, valamint egy brutális leégéshez. A parkban több látnivaló is van: többek között vízipark, ahol a bemelegítő kis csúszdák és a már középhaladóknak való szabadesés után beültem egy olyan szörnyszülöttbe, amilyet korábban még nem is láttam. Aquaworldben és az Aquaparkban is van egy tölcsérszerű dolog, amibe az ember belecsúszva egyre kisebb köröket megtéve végül beleesik a lefolyóba. Na itt is valami hasonlót kell elképzelni, kivéve hogy ez kb. 30-szor akkor tölcsér. Csak négyesével lehet menni, négy ember beleül egy közös matracba egymással szemben, majd lecsúszik egy csövön. beleesik a tölcsérbe, és fel-alá csúszkál amíg az aljára nem ér. Szándékosan írtam így hogy beleesik, ugyanis a csőből a tölcsérbe pár másodperces szabadesés vezet, mindezt baromi magasan, természetesen háttal, úgyhogy kapaszkodtam a matracba mintha az életem múlt volna rajta. Mert az életem múlt rajta :D Nagyon élveztem, annak ellenére is, hogy az ott dolgozók elképesztően túlreagálják a dolgokat. Míg otthon futószalagon csúszkál lefelé az ember, itt minden csúszás előtt megmutatja hogyan feküdjek, beállít, és ha a lábujjam nem pont olyan szöget zár be a csúszdával ahogy ő szeretné, akkor addig nem csúszhatok. Ennek ellenére tetszett a vízipark, főleg mert itthon kevés hullámmedence van. A lenti képek többsége a Romance Parkban készült.

A vonatállomáson

Igen, négy ember nem olyan sok egy robogón

Útban a hotel felé

Ananász kinézetű bevásárlóközpont Sanya-ban

Waterpark

A pancsolás után/közben elmentünk megnézni egy színdarabot, bár nem igazán a hagyományos értelemben vett színházban. A szereplők vízből emelkedtek ki a színpadon, mozgott a színpad ÉS a nézőtér, felettünk voltak a légtornászok, a színészek hirtelen a székek között tűntek fel, rózsaszirmokat lőttek ránk, vízben úszó sellők jelentek meg a nézőtér felett, jet skizés a színpadon… nehéz leírni, de nagyon lekötött, azt sem tudtam merre nézzek, mert az interaktív elemek mellett maga az előadás is nagyon szépen megkomponált volt. A kínaik meglehetősen figyelmetlenek (hogy szépen fogalmazzak), ahogy vége lett kirongyoltak, kb. csak mi maradtunk végig, amíg a színészek a zárószám alatt a színpadon meghajoltak.

Itt például széthúzták a nézőteret és a színpadot, hogy két perc múlva újra összeérjen

Első sor!!

Fejünk felett akrobaták

Ezt nem tudom megmagyarázni

Sellők

Ezen kívül ettünk sokat, kipróbáltuk a vízi akadálypályát, belestünk az állatkertbe, megnéztük a Kísértetházat, majd visszamentünk a hotelba átöltözni (ja és közben vettünk kínai telefonkártyát az itt vásárolt vadiúj iPhone SE-mbe, juhé).

Kedvenceim!

Tarzan akcióban

Az utána következő vacsora életem egyik legmaradandóbb evése volt, az biztos. Letaxiztunk a tengerpart mellé, és besétáltunk a húspiacra, legalábbis jobb szót nem tudok rá. Ameddig a szem ellát mindenhol akváriumok, benne frissen fogott, élő állatok, és körbe sétálva csak rá kell bökni mit szeretnél enni. A negyedórás bóklászás után meg voltunk pakolva többféle kagylóval, osztrigával, rákkal, hallal, polippal meg ki tudja már mivel, és elsétáltunk a szomszédban lévő, erre szakosodott kiülős éttermek egyikébe. Fél óra alatt elkészítettek mindent ott helyben, én meg azt sem tudtam miből egyek, ezért ettem mindenből, többször is. Vacsora közben kipróbáltam a híres rizspálinkát, abból egy forduló is elég volt. Minden fogásnál rácsodálkoztak hogy én még ilyet nem ettem, hiába magyarázom nekik hogy nálunk nincs tengerpart, ha itt a KFC-ben lehet rántott polipot rendelni a menühöz (mindig kérek, nagyon finom) és a Pizza Hut-ban a garnélás pizza a teljesen normális.

És ez még nem az egész...

Előtte...

...utána

Nem feltétlen kell messzire menni a városon belül, az utcán is könnyen lehet találni hasonló éttermeket

Ezt követően kerestük egy bárt, hogy megnézzük milyen Sanya-n az éjszakai élet. Ahogy beléptünk az ajtón rögtön az egyetlen üres asztalhoz tessékeltek minket, és rájöttem, hogy Kínában nem csak a víziparki dolgozók, de a pincérek is túlreagálják a dolgokat. Persze ezt nem bántásból mondom, itt ez a normális. Úgy éreztem magam mintha egy budapesti elitklubban lennék, pedig itt ez csak egy volt a sok közül. Az asztalunkhoz vezetve odatettek nekünk többféle gyümölcsöt, majd miután leadtuk a rendelést, hozták a whiskey-t, egy nagy vödröt jéggel, millió felespoharat, kólákat, miegymást. Az asztalon dobókockák, hogy ivósjátékkal is fel lehessen dobni az estét. Félpercenként volt egy pincér az asztalnál, aki arrébb tett valamit egy milliméterrel, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Nagyon tetszett a klub, élő zene is volt, lufikat osztogattak, a lányok fotózkodni akartak velem, a fiúk pedig koccintani. Csak meg kellett kocogtatnom az üres poharam, és már töltötték is tele a sörükkel, hogy ugyan legyen mivel koccintani.

Volt miből válogatni

Amilyen jól sikerült az este, annyira nehezen ment másnap az ébredés, de természetesen reggeli után lementem a strandra, figyelembe véve, hogy a szállodánk fél perc sétára volt a híres Dadonghai Bay-től, ami egy messze földön híres kis öböl. Megnézve tényleg kicsi volt, de elképesztően gyönyörű, remélem a fotók kicsit vissza tudják adni azt, amit ott láttam.

Pózer

Az ezt követő programtervet keresztülhúzta az, hogy a) baromi sokat kellett volna oda buszozni és b) mindenki ki volt purcanva. Így ehelyett felmerült egy masszázs ötlete, én pedig arra gondoltam mi is eshetne jobban ilyen állapotban. Hát, nagyjából bármi más.

Az elején még semmi gyanús nem volt. Kényelmes, állítható ágy, tea, dinnye bekészítve, kényelmes váltásruha, bemelegítésként pedig kar és kézfej masszázs. Aztán bejött a masszőrcsaj, és mondta hogy tegyem a lábam abba a vödör vízbe amit hozott. Én betettem, és azzal a lendülettel ki is vettem, gondoltam ennyi előtisztálkodás elég, tekintve, hogy kb. úgy éreztem mintha lávába dugnám a lábam. Ő ragaszkodott hozzá hogy tegyem vissza, én mondtam hogy kizárt, így végül kiegyeztünk abba, hogy önt még bele nekem hideg vizet. Ezután jött maga masszázs, ami teljesen átértékelte bennem a szóról korábban alkotott elképzelésem. Úgy gyömöszölte a lábam mintha Guatemala-ban vallatna, és bár elméletileg ezt így kell, én, aki még sosem voltam semmilyen masszázson, ezt már az emberölési kísérlet kategóriába soroltam. Mire a második lábamhoz ért már egész jól bírtam, és kezdtem büszke lenni magamra, na de utána jött a többi rész. A hasamra fordított, és elkezdte gyömöszölni a hátam. Nos, az előző napi vízipark és egy sajnálatos félreolvasás miatt rossz naptej használat következtében már az is fájt, ha felvettem a pólóm, így amikor nekem esett a terminátor kezeivel az egyetlen szót használtam, amit egy hét alatt megtanultam kínaiul: Ne! Pár percig egyébként tűrtem, de aztán kegyelemből visszatért a lábamhoz, amelyik ebben az esetben a kisebbik rossz volt. Ezután több emlékezetes része már nem volt a sanya-i kiruccanásnak, és visszatértünk haza.

Amikor még minden olyan szépnek tűnt

És amikor már nem volt őszinte a mosoly

Az azóta eltelt időben – azonkívül hogy összeszedtem egy durva fülfájást, és így volt esélyem meglátogatni egy kínai kórházat (ami meglepően modern volt egy olyan kisvárosban mint Wanning; mozgólépcső az épületen belül, nulla várakozás, és mindez ingyen, biztosítás fizetése nélkül) – nem sok minden történt, ismerkedem a hellyel, az emberekkel, a munkával, az életvitellel. Mint már mondtam lett kínai telefonszámom, azóta bankszámlám is, így egyre jobban idetartozom. Az otthoni pörgős, sokszor stresszes munka után kicsit nehéz átállni erre az ovis témára, de remélem egyre jobban belejövök. A héten már egyedül tartottam órákat, és úgy éreztem rendben ment minden, a kicsik bátrabbak velem, nekem is egyre gördülékenyebben ment az óra, és állandóan velem akarnak játszani. Maradjon így a jövőben is! (A fülem már jobban van, de majdnem egy hétig szenvedtem miatta rendesen.)

Azok a felhők szóltak nekem hogy ideje haza menni

Végezetül pedig pár érdekesség, amit nem szeretnék leáltalánosítani egész Kínára, de a szigeten eddig ezeket tapasztaltam:

Mint már mondtam, a négyes számot kerülik ahol lehet. Fun fact, nekem ez a kedvenc számom.

Kínában le vannak tiltva a gonosz nyugati dolgok, úgy mint Facebook (hiába van Zuckerbegnek kínai felesége), youtube, google stb. Vpn-t használok, hogy hozzáférjek ezekhez az oldalakhoz.

Zsepit nem szívesen használnak, de minden további nélkül csuláznak, böfögnek, szürcsölik a levest (szerencsére a csulázás kivételével a többit már otthon is előszeretettel alkalmaztam).

Nem tudom hogy ez más kínai városokban hogy megy, de itt a használt wc-papírt nem a wc-be, hanem a mellette lévő szemetesbe dobják, hogy el ne duguljon a lefolyó.

A vizet melegen isszák, de legalább langyosan. Nálam ez kizárt.

A meleg víz mindenre jó, az oviban is azt mondták igyak sokat, az majd segít. Fenntartással kezelem, hogy a melegvíz ivás hogyan segíti kigyógyítani a fülemet a gyulladásból, de hálásan mosolyogtam.

Ha már mosolygás: a kínaiak nagyon mosolygósak. Én ennek örülök, mert tudom magamról hogy többet kéne mosolyognom, hátha most ragad rám valami.

És végezetül persze a vezetés. Azt hiszem csak megerősíteni tudom a sztereotípiákat, miszerint az ázsiaiak nem a legjobb sofőrök a világon. Miután láttam ezt más országokban is (Izrael, Törökország számos városa) lassan kénytelen leszek igazat adni ennek az állításnak. Az indexet szerintem csak akkor kapcsolják be ha véletlenül összetévesztik az ablaktörlővel, de legalább jó ideig úgy is hagyják. Ha nem nyomják meg a dudát pár percenként, akkor elvonási tünetek jelentkezhetnek. Éjszaka ezerrel nyomatják a ködfényszórót, de csak ha jön szembe másik autó, amúgy nem poén. A sávokra pazarolt fehér festék teljes pénzkidobás volt, megy mindenki amerre akar, a robogósok aztán meg főleg, a szembe sáv sem akadály. Az egyetlen pozitívum, ami miatt jobbak mint a törökök, akik mennek mint a meszes, hogy ők ezt az egyedi vezetéskultúrát legalább lassan csinálják. Nem hajtanak gyorsan, ha 60-nal megyünk akkor már szerintem a forma1-ben érzik magukat. Épp ezért hiába autóztam már egy csomót amióta itt vagyok, nincs közben félelemérzetem, ami lássuk be nem baj.

"Olyan nincs hogy én ne férjek be" - bármelyik kínai sofőr

Otthon sosem volt időm mindenre amit akartam, mert munka után ott voltak a barátok, a sport, a család, ami teljesen jó volt így, csak emiatt pár dologra nem volt kapacitásom. Most hogy itt több szabadidőm lett, egy csomó tervem van: ennek a blognak az írása, úszás, kondi, kínai nyelvtanulás, az elkezdett könyvem írása… Ennek ellenére leginkább most csak punnyadok, és élvezem hogy itt vagyok. Remélem idővel hasznosabban töltöm az időm, de ha holnap haza kéne mennem, már akkor is megérte az egész :) Jövő héttől új izgalmak, international student day lesz Kínában, jön a tájfun, és hamarosan az új blogbejegyzés is :)