Bangkok, Budapest, Hainan

Néha úgy érzem, hogy ha van Isten akkor időnként szabadságot vesz ki, a sok krízishelyzetet félretéve kiválaszt egy-két szerencsétlen flótást, és őket vegzálja pihenésképpen. És úgy tűnik engem különösen szeret ebből a szempontból. Más okot nem tudok elképzelni, ami miatt megint ennyire kiszúrt velem az élet, azon belül is Kína, melynek következtében nem csak Ázsiából, de még a kontinensről is el kellett mennem egy kis időre, úgyhogy a legutóbbi nehézkes hongkongi hazatérésem után most először Bangkokba, majd Magyarországra vezetett utam, hogy az indulástól számított bő két hét múlva már újra Hainan szigetén átkozhassam a kínai vízumrendszert.

Történt ugyanis, hogy miután Hong Kongban megkaptam a két hetes ideiglenes vízumom már csak egy lépésre voltam a végleges, egy évre szóló munkavízumtól. Mivel úgy alakult hogy ez pár nappal pont csak a kéthetes legális tartózkodásom után fog megérkezni, ezért elmentünk Haikou-ba, hogy kérjünk még egy ideiglenes vízumot, amivel áthidaljuk azt a pár napot. Természetesen nem kaptam meg, így ott volt a szitu, hogy a következő hétfőn el kell hagynom Kínát, de csak szerdára lesz kész a papír, amit így majd utánam postáznak. A kezdeti sokk és anyázás után elkezdtem megtervezni hogy a legtöbbet hozzam ki a dologból, és a sok matekozás után az útitervem így festett: 4 nap Bangkok, 3 nap Kambodzsa, utána improvizálok, közben Hainan-ról utánam küldik az elkészült munkavízumos papírt, amivel úgy masírozok majd be Kínába, mint Napóleon Párizsba (csak én a Diadalív helyett a reptéri fémdetektor alatt sétálok át). Elintéztem a szállásfoglalásokat, vettem repjegyeket, igényeltem online kambodzsai vízumot (ilyet is lehet), kötöttem biztosítást, majd hétfőn útnak indultam. Még csak 20 perce indultam el a reptér felé, amikor jött a hír hogy kész a munkavízumos papír, két nappal korábban mint hittük, kell még rá egy-két pecsét és postázzák utánam. Ez nagyon jó hír volt, így úgy voltam vele hogy egy héten belül megyek is vissza, előtte pedig jöhet egy kis városnézés. Naiv vagyok, úgy tűnik semmit sem tanultam a korábbi esetekből.

A sencseni reptér nagyon jól néz ki, itt kellett átszállnom Bangkok felé

Útitárs

Eléggé meglepődtem, hogy a kínai járaton

magyar bort reklámoztak a repülős újságban

Bangkokba gond nélkül megérkeztem hétfő este, és a Khaosan Road-nál (ami a város egyik – ha nem a – legnépszerűbb utcája) lévő szállásom nagyon hamar megtaláltam egy reptéri vonat és taxi kombóval. Itt a taxi nem csak a gazdagok kiváltsága, ahogy sok minden más is, ez is nagyon olcsó az országban. A szállásomhoz olyan szűk és ijesztő sikátor vezetett, hogy bármelyik hasfelmetszős horrornak remek színhelye lenne, és már átkoztam magam hogy olyan szállást választottam, ahol a vesémmel fizetek a szobáért, amikor elém tárult egy nagyon szép és tiszta lobby egy üvegfalon át.

"Te tényleg olyan hülye vagy hogy itt vettél ki szobát?"

Most vettem észre hogy ez ugyanaz a macska később a szállásnál. Gyanús.

A szobám nagy volt, szépen kitakarítva, a dolgozók jól beszéltek angolul, és ára is nagyon kedvező volt. Miután ledobtam a cuccaim elindultam felfedezni a Khaosan Road-ot és környékét, és első látásra beleszerettem a városba.

Annyiba került ez az erkélyes szoba, amennyiért Hong Kong-ban

csak egy pici dobozt kaptam, egy fél négyzetméteres ablakkal

Másnap újult erővel vetettem be magam a városnézésbe, kezdésnek a Királyi Palotát választva. Előre utána olvastam a helynek, és láttam hogy csak hosszú nadrágba lehet bemenni. Mivel nem akartam hogy a ruhabérléssel is lehúzzanak (ami nagy biznisz a palotánál), betettem a szürke melegítőnacim, és a világ legkényelmesebb múzeumlátogatását könyvelhettem el. A számomra eléggé egysíkú kínai kolostorok után nagy felüdülés volt látni az aranyozott, díszes épületeket, melyek lélegzetelállító látványt nyújtottak. Össze-vissza bolyongtam köztük, néha betérve egy-egy érdekes fegyver- vagy más kiállításra.

Nem úgy van az hogy bármilyen ruhában bemehetünk

Már a belépés után rögtön van mit nézni

Nem azért vagyok melegítőnadrágban, amiért a szalonnás fagyit is bicskával eszem (azaz mert paraszt vagyok), hanem mert csak így lehetett bemenni

Őrizzük a palotát

Lelkes pózer a falfestmények előtt

Helyi biztiőr

Arany ameddig a szem ellát

Macska a kambodzsai Angkor Wat makettjében (ekkor még

azt hittem hogy pár nap múlva látom az igazit is)

Char Lee angyalai

Több száz éves fegyverek a kiállításon, nemcsak Thaiföldről

A fegyverek éber őre. Felkelt hogy ne fotózzam ha lehet, aztán visszaaludt

Az idillt – és a következő napjaimat – azonban egy üzenet sikeresen derékbe törte, történt ugyanis hogy jött egy üzenet a főnökömtől. Azt írta hogy ugyan megvan a munkavállalási engedély, de magához a vízumhoz haza kell mennem MAGYARORSZÁGRA, és ott kell igényelnem. Nem hittem a szememnek, először azt hittem Hong Kong-ot akart írni Hungary helyett és elgépelte, de elég hamar kiderült hogy nem. Ha nem kérdeztem meg előzőleg százszor akkor egyszer sem: „Tuti elég majd az a papír, és visszamehetek Kínába? Igen, igen, igen.” Hát mint kiderült nagyon nem, nem, nem.

A következő fél nap számomra kábulatban telt, de közben megnéztem még a palotához közel, pár száz méterre található Wat Pho-t, melynek legnagyobb nevezetessége az arannyal bevont hatalmas, 46 méter hosszú és 15 méter magas fekvő Buddha szobor, mely a legnagyobb beltéri Buddha ábrázolás.

Elég kényelmetlen póz de úgy tűnik neki bejön

Szoborról sem csináltam még panorámaképet

Hiába csikizték a talpát, nem csikis (a munkások jól érzékeltetik a szobor hatalmas méretét)

Nemcsak a szobor volt szép Wat Pho templomában (és most nem magamra gondoltam)

Buddha és a mókusok, 2017 telén a mozikban

Nekik már csak ülőhely jutott, a nagydarab elfoglalta az egyetlen fekvős részt

Ezután áthajóztam a túlpartra 3 baht-ért cserébe, és megnéztem a hatalmas és fenséges Wat Arun templomot, mely felújítás alatt állt, így nem lehetett felmászni a tetejére. Valaki nagyon forgatja bennem a tőrt.

"Van szád, tudsz olvasni, tudsz kérdezni, köszönöm" - hajóállomás

Bácsi a hajónk mellett

Wat Arun-t már messziről is észreveszi az ember

Itt sem spóroltak az arannyal

Úgy tűnik nagyon sok lépcsőtől kímélt meg a felújítás

Nem mellesleg meredek lépcsőktől

Bangkokban nagyon sok iskolás csoportot láttam, egyenruhában

Mindeközben számoltam és gondolkodtam, végigzongoráztam az összes lehetőséget, de a lényeg ez volt: menjek vagy maradjak? Annyit szívtam már a vízum miatt, annyi pénzt buktam rajta, és most még egy retúr magyarországi repjegyet is ki kell fizetnem, ami így utolsó pillanatban megvéve barátok között is 235 ezer forint körül van. Logikai és érzelmi alapon is végül úgy döntöttem hogy nem fogok kiszállni, beleállok a mostani helyzetbe, és megpróbálom kihozni a legjobbat. Sajnos így a kambodzsai túra ugrott, amit tudtam lemondtam, de például a repjegy és a vízum árát már nem lehetett visszatéríteni (adjunk hozzá 30 ezret a fenti 235 ezerhez). Így hát felkészültem, hogy három bangkoki éjszaka után, egyetlen kis kézipoggyásszal hazarepüljek Thaiföldről Budapestre.

Mivel volt még időm városnézésre, megpróbáltam maximálisan kihasználni a lehetőségeim. Felfedeztem a Khaosan Road és a mellette lévő Soi Rambuttri nyüzgő közegét, ahol éjszaka volt igazán élet. Én nagyon szeretek enni, és itt bőven volt miből válogatni. Nagy kedvencem, a pad thai tészta elképesztően finom volt, és egy hatalmas adag már 400 forintból kijött, garnélarákkal is csak plusz 150 forinttal volt drágább. De az utcákon egymást váltogatták a grilles ételek, a kebabosok, a gyümölcsösök, vagy akár a skorpió, óriáspók vagy bogár árusok.

Pad thai első kézből

Kókusz fagyi, tölcsér helyett kókuszban

10 baht-ért, azaz kb. 75 forintért lehetett lefotózni a bogaras standokat

Nagyon tetszett egymás mellett a gyorséttermek és az utcai árusok kontrasztja,

főleg mert az előbbieket alig látogatták, annyira jó volt a helyi kínálat

Kedvenc vacsorám, mindössze kb. 530 forintért

Vacsora a Khaosan Road-on

Szegény pára először kóstolja meg a duriánt (és valószínűleg utoljára)

A bárokból élőzene szólt, az utcán freestyle-osok táncoltak. Az utcán a szuvenírvásárláson és evésen kívül csináltathattunk afrofonást, hennát, de rendelhettünk akár diplomát, nyelvvizsgát vagy jogosítványt is (egy magyar jogosítvány is ki volt állítva a példák között). Persze úton-útfélen leszólítják az embert: tuktuk? taxi? masszázs? ping-pong show? happy end? Sokszor mindezt egy ember kérdi. Nem tudom elképzelni, hogy valaki egyszerre vezet tuktukot, és próbál bejuttatni egy ping-pong show-ra.

Félórás masszázs 120-150 baht-ért cserébe

Soi Rambuttri

Az a kuki biztos nem azt jelenti ott, mint nálunk, de nekem vicces volt

Ebből valószínűleg semmit nem vihettem volna fel a kézipoggyászomban

Aragorn, a papgájom a világhír felé!

Nyelvvizsga? Jogosítvány? Diploma? Diákigazolvány? Sajtóbelépő?

Ha már a híres-neves ping-pong show: Bangkok leghírhedtebb és így a turisták számára az egyik legvonzóbb része Patpong, a piroslámpás negyed. Természetesen ez sem maradhatott ki a városnézésből, így egyik este útnak indultam hogy saját szememmel is láthassam. A taxisok sok pénzt kértek a dugó miatt (sok alatt úgy értem hogy thai viszonylatban nézve, még magyar tárcával sem lett volna nagy durranás), úgyhogy gondoltam ideje kipróbálnom a buszt. Miután meglett a megálló és a busz is, leültem egy székre, és a jegyszedő néni minden új felszállóhoz odament. Kifizettem nagyjából 3 baht-ot (23 forintot) a jegyért, és kényelmesen hátradőltem, hogy kiélvezzem az amúgy dugó nélkül 20 perces, így kb. másfél órás utat. Sokszor a busz szó szerint percekig nem mozdult, olyan forgalom volt, de ez itt teljesen normálisnak számít.

Ezen a busztáblán igazodjon ki az ember

A jegyszedő néni megígérte hogy szól amikor le kell szállnom, de... elfelejtette.

Ha dugó van akkor se előre, se hátra

Patpong-hoz érve megnéztem a helyi kirakodókat a Patpong Night Bazaar-nál, és egy dologban különböztek attól, amiket eddig láttam: itt az árusok az út közepén voltak, és mind a két szélükön, az út mentén éttermek, bárok, sztriptízklubok csalogatták a turistákat, kacsingattak a vetkőzőslányok, haverkodtak a felhajtósrácok.

Mindenkit üdvözülünk a Másnaposok 2-ben

Patpong éjszakai vásár

Középen egy kis ruha, szuvenír, miegyéb, oldalt meg a klubok

Miután háromszor oda-vissza legyalogoltam az árusokat, úgy gondoltam ha már itt vagyok muszáj benéznem egy híres bangkoki klubba is, így hagytam hogy az egyik „programfüzetet” lóbáló csávó leszólítson, aki kapva kapott az alkalmon. Azt mondta csak egy sört kell vennem 100 baht-ért, és nincs semmi más rejtett költség (100 baht nagyon sok egy sörért, de egy klubban megéri). Arra számítottam, hogy az egyik utcafronton lévő kis klubba megyünk be, gyorsan körülnézek majd szedem a sátorfám, a maradék pénzem és szerveim, mert ezek nem olyan helyek, amelyikről bármelyik turistakönyv azt írná hogy az ember egyedül látogassa. Mint kiderült újdonsült idegenvezetőmnek eltérő tervei voltak mert teljesen más irányba indultunk, átvágtunk az árusokon, fel egy lépcsőn, majd bevitt egy olyan ajtón, amit az utcáról nem is látni. A helyre betérve egy tipikus, lilás-rózsaszínes színben úszó termet láttam, középen egy színpaddal, amin 5-6 lány riszálta magát úgy, mint az LSD hatása alatt álló mókusok. Két dolgot vettem rögtön észre miután beléptem: én vagyok az egyetlen vendég az egész teremben, valamint egy nőt a színpadon, aki gyertyaállásban foglalt helyett, és a lába között szívott egy cigit a nemiszervével (máshogy egyszerűbb lenne kifejezni magam, de hátha gyerekek is olvasnak. Nekik üzenem hogy a cigi rossz, akár a száddal, akár a punciddal szívod. Hopp, csak kicsúszott.) Még felocsúdni sem volt időm, már a kezembe is nyomták a 100 baht-os söröm, leültettek egy helyre, és mindkét oldalamon helyet foglalt egy-egy lány, akiknek határozottan jót tett a sötétség. Én elég hamar a vészkijáratokat kezdtem keresni a szememmel, amikor is elém toltak egy papírt meg egy filcet, hogy írjam rá a nevem. Azt hittem azért kérdik a nevem, hogy majd így közvetlenebbül tudjanak beszélgetni velem. Ráírtam a nevem a papírra, amit az egyik lány elvitt a színpadhoz, és odaadta egy ránézésre 40-50 éves nőnek. Ő picit barátkozott a szöveggel, majd fogott egy filcet, feldugta oda ahova korábban egy kolléganője a cigit, majd a színpadon akkurátusan elkezdte írni a nevem egy üres papírra. Én nem hittem a szememnek de próbáltam laza maradni, hogy a kívülállók számára úgy tűnjön számomra mindennapos az írásnak ezen formája. Közben a mellettem lévő csaj próbált barátkozni, és megkérdezte honnan jöttem. Nagyon abszurd volt az egész. Miután leírta a nevem, mondták hogy adjak neki egy százas borravalót. Mivel a felszólítás hangsúlya nem egészen a kéréshez volt hasonló, gondoltam ennyibe nem halok bele, és kivettem egy százast, amit odaadtam neki. A százassal kijött a pénztárcámból két húszas is, amire úgy csapott le a mellettem lévő két csaj, mintha aranyrudak lennének. Az egyiket visszaszereztem, a másikat a csaj olyan helyre tette ahova gumikesztyűvel sem nyúltam volna. Akitől elvettem a 20 baht-ot – ami nagyjából kemény 150 forint – olyan csúnyán nézett rám, hogy elkezdtem gondolkodni a bangkoki magyar nagykövetség számán, hátha még jól jön. Eddigre már hárman ültek körülöttem, és a színpadiak is engem akartak lekötni, mint egyetlen vendéget. Még fel sem ocsúdtam a kifosztásomra tett kísérletből, amikor nyújtottak felém egy kötelet, hogy fogjam még és kezdjem el húzni. Megnéztem hol a kötél vége, és mondtam hogy kösz nem, inkább nem fognám meg. A csaj nem zavartatta magát, elkezdte húzni helyettem, és a kötél végeláthatatlanul jött ki egy másik lány lábai közül, aki a színpadon állt. Onnan lehetett tudni hogy halad a kötél, hogy 10-15 centinként volt egy papírcsillag a zsinóron, és egyre több ilyen csillag került elő. Akkor sem nyúltam volna a kötélhez ha a végén a munkavízumom van. Mikor végre elfogyott a kötél és mondták hogy neki is adjak borravalót, úgy éreztem elég volt a mókából, és ideje menni, így kitértem az új borravaló elől, és a kiszabadítottam magam. Odamentem a pulthoz, és mondtam hogy kifizetném a százast a sörömért, aztán hazamegyek zuhanyozni és elégetni a ruháim. Kicsit babráltak a számológéppel, majd elém tolták a számlát, amin az állt, hogy 2200 baht. Olyan meglepődve néztem a papírra mint lufiárus a nyílzáporra, de valahol számítottam arra hogy nem lesz olyan egyszerű innen kiszabadulni, és hogy a lányok piáját – ami valamivel drágább mint az én söröm – is nekem kell fizetni. Először diplomatikusan próbáltam kezelni a problémát, és mondtam nekik hogy eddig 100 baht-ról volt szó. Ők kevésbe voltak diplomatikusok, és mondták hogy nem, ennyi. Hiába mondtam hogy volt itt egy csávó, akivel megegyeztem, azt mondták nincs itt semmilyen csávó (és már tényleg nem volt). Úgy láttam itt észérvekkel semmire sem megyek, így a sarkamra álltam, hogy én ezt ki nem fizetem. Úgy tűnt hozzá vannak szokva a harcias vendégekhez, mert egyből körbeállt három alulöltözött csaj. Aki korábban még mellettem ült és próbált a fülembe duruzsolni, most a karomat kezdte rángatni, hogy fizessek de rögtön. Gyorsan alkalmazkodtam a megváltozott tárgyalási stratégiához, iszonyatosan nagyot csaptam az asztalra, és elkezdtem kiabálni, hogy egy százast fizetek, többet nem, mindenki húzzon oda, ahol a cigijüket is szívják. Ettől kicsit megszeppentek és egyből elkezdtek alkudozni, de semmiképp nem voltam hajlandó többet fizetni, mint 100 baht. Végül beletörődtek, és az egyik csaj már úgy lökdösött ki, mintha én akartam volna ott maradni reggelig. Nagy kárt nem tett bennem mert egy feljebb alacsonyabb volt, de nagyon nevettem magamban, hogy aki még tíz perce el akarta nyerni a kegyeim, most szó szerint ki akar dobni. Mire az ajtóhoz értem már annyira tetszett a szitu hogy hangosan nevettem, és bár a buszmegállóig párszor a hátam mögé néztem, egyik puncival-papírsárkányt-hajtogató-amazon sem akart utánam jönni. Nagyon örültem hogy semmit olyat nem fogtam meg a klubban ami miatt később lerohadhat a karom, egészen addig, amíg elmeséltem Anyának a sztorit. Ő hívta fel rá a figyelmem, hogy a filctollat amivel leírtam a nevem valószínűleg nem sterilen vették elő egy dobozból csak az én kedvemért. Anya nagyon nevetett az arckifejezésemen, mikor rájöttem hogy igaza van.

Másnap, az utolsó teljes napomon elmentem a Bangkoki Nemzeti Múzeumba, mely a Királyi Palotától csak 10 perc sétára található (imádom az olyan városokat, ahol a legtöbb nevezetesség ilyen közel van egymáshoz). A múzeumban egy-két iskoláscsoporton és néhány egyéb látogatón kívül nem nagyon volt senki, így teljesen nyugodtan tudtam nézelődni, nem úgy mint például Pekingben, ahol csak kihalásos alapon lehetett egy-egy vitrin tartalmát közelebbről is megtekinteni. A múzeum több épületben mutatja be a térség történetét, nekem nagyon tetszett.

Jéé, még egy iskoláscsoport a bejáratnál

Gengszter-fotó

A szerzetesek a múzeumban is szerzetesek maradnak

Bárhogy kértem, nem volt hajlandó a kamerába nézni

Ki mondta hogy a buddhisták nem szeretik a rockzenét

Az egyik első thai írógép, ezt nevezem billentyűzetnek

Thai dumbók

Délután elmentem a Lumpini Parkba, őszintén megmondom csak azért, mert az interneten úgy olvastam, hogy ott szabadon bóklászó nagy varánuszokat lehet látni. Nem is kellett csalódnom, pár perc múlva szembejött az első példány, és utána még nagyon sokat láttam, az egészen aprótól a legalább két méteres óriásig.

A park bejárata

Nagyon sok varánusz mászkált szabadon, én meg örültem mint majom a farkának

A parknak ettől függetlenül is kellemes hangulata volt, sokan kocogtak, volt szabadtéri kondi, ráadásul nem a szokásos nálunk is sok helyen megtalálható felnőttjátszótér, hanem kézisúlyok, fekvenyomó padok és állítható gépek. Ráadásul a helyi metrót is kipróbálhattam, amit egy városban sem mulasztok el.

Piknik a parkban

Van azért modern része is Bangkoknak

Kínával ellentétben itt tényleg megvárják amíg leszáll az ember

Nem mintha olyan sok utast kéne kerülgetni

Visszafele írtózatos dugó volt, a buszmegállót amúgy sem találtam

sehol, így motor-taxival mentem vissza a szállásra

Bangkok összességében nagyon tetszett, a város, az emberek, az ételek, a hangulata, minden, szeretnék még ide később is visszajönni.

Utcai árusok

Séróbáró

Szieszta

Utcakép

A Királyi Palota mellett

Este még utoljára sétáltam egyet a Khaosan Road-on és a Soi Rambuttri-n, majd eltettem magam a másnapi hosszú út előtt. Mivel ilyen hirtelen alakult hogy haza kell mennem csak pár embernek szóltam, Anyának direkt nem, őt meglepni készültem. A hazaút zökkenőmentes volt, 11 órás út Bangkokból Moszkvába, majd onnan két és fél óra alatt Budapestre. Mivel Thaiföldhöz képest 5 óra az időeltolódás, így hiába utaztam sokkal többet, délelőtt 10-kor indult a gépem Bangkokból, és már este 8 óra előtt Budapesten voltam. Nagyon fura érzés volt, hogy hiába vagyok a világ másik végén, gyakorlatilag egy napon belül haza tudok menni (persze nem ingyen).

A bangkoki reptér is nagyon jól néz ki

Hatalmas és modern

Az orosz légitársaság járatán még játszani is lehetett, kár hogy olyan lassú volt a gép reagálóképessége, hogy átrepültünk egy időzónát mire észrevette hogy megnyomtam egy gombot

A reptéren Ádám jött ki elém (legjobb barát/régi gimis osztálytárs/az autóm bébiszittere a távollétemben), és egyből Anya felé vettük az irányt, aki azt hitte Ádival fog találkozni. Elsőnek így is volt, de aztán kiléptem az árnyékból, és Anya olyan hanghatásokkal ugrott a nyakamba, hogy félő volt hogy a szomszédok csendháborításért kihívják a rendőrséget, a helyi mókusok pedig szívinfarktussal fordulnak le a fáról. Anya nagyon örült nekem, remegő kézzel kb. négy fotót posztolt ki rólam sebtiben, és miután megígértem neki hogy nem tervezek rögtön másnap visszarepülni, ő is ment aludni, meg én is.

Anya szorító ölelésében

A következő napok nagy kihívása a vízum elintézése volt, de nem csak nekem. Mivel a fent már említett Ádi, Máté és Marci (mind a gimis keménymagból) azt tervezte hogy meglátogat engem, így úgy alakult hogy egyszerre kellett intéznünk a vízumot, nekem a munkát, nekik a turistát. Csütörtök este érkeztem Budapestre, Kínából szerdán adták fel a papírokat postán, és együtt izgultunk hogy időben megérkezzen, mert kellemetlen lett volna ha ők ki tudnak utazni hogy meglátogassanak engem, miközben én még otthon vagyok. Szerencsére már hétfőn megjött a papír, kedden együtt mentünk a nagykövetségre igényelni a vízumot, szerdán pedig együtt vettük át. El sem hittem, végre a kezemben tartottam a munkavízumom! Egyetlen szépséghibája volt csak, hogy egyszeri belépésre jogosít fel (tehát miután beutaztam, ha esetleg elmennék Kínából nem léphetek be újra az országba), ennek intézése jelenleg is folyamatban van, de állítólag ez a normális eljárás (no comment).
Vicces adalék: Ádi munkahelyi címére kértem hogy küldjék a papírokat, melyek meg is érkeztek rendesen. Ádi volt olyan kedves hogy lefénymásolta nekem őket, és úgy adta oda az eredetikkel együtt reggel a nagykövetség előtt. Miközben rendeztem össze a papírokat vettem észre, hogy eggyel több fénymásolat van, mint eredeti. Kis utánajárás után kiderült, hogy az egyik papír ott maradt a fénymásolós cégnél, mikor felhívtuk őket mondták is: "fura betűk egy nagy piros pecséttel?". Szerencsére nem okozott gondot ennek a papírnak a hiánya, és az eredetit is sikerült visszaszerezni, ritka happy end a vízumintézés világában.

Az otthon töltött másfél hétben annyi rokont és barátot sűrítettem be amennyit csak tudtam, nem beszélve a finom magyar étkekről és italokról, amik elmondhatatlanul hiányoztak (főleg a sajt és a tejföl). Eddig nem volt honvágyam, de most hogy otthon voltam erőt vett rajtam az érzés, főleg mert ez a váratlan látogatás kigolyózta a karácsonyi hazalátogatós terveim. Mindenesetre jó volt látni Anyát, a húgaimat, a barátaimat, és úgy indultam vissza, hogy kihoztam ebből a másfél hétből amit lehetett. Valamint vettem több kiló konzervet, fűszert, bort stb., amit a fiúk elosztottak háromfelé a bőröndjeikben, és úgy hozták ki nekem. Ők előbb mentek Kínába mert Pekinggel kezdtek, én pedig egy hétfői napon, két héttel azután hogy Hainanról Bangkokba repültem, elindultam vissza Kínába.

Meglátogattam a madaraim, Aragornt...

...és Stellát

Végre újra vezethettem, hiányzott nagyon

Megnéztem a felújított Moszkva teret (nekem az marad, nem Széll Kálmán),

ami fiatalkorom meghatározó színhelye

Mivel most jó ideig nem tervezek hazamenni, nagymamám megcsinálta nekem a karácsonyi, szilveszteri és szülinapi menüt egyben

Találkoztam a keresztlányommal, akinek a keresztelője alatt épp Hong Kongban voltam

Anya kreatív elméjét dicséri a kép: mint látható a parfüm teteje elég hegyes,

így nem tudtam elvinni, a doboza túl sok helyet foglalt, így Anya múmiát csinált belőle

Odafelé macerásabb az út, délután 1-kor indult a gép Budapestről Londonba, onnan következett egy London-Hong Kong, egy Hong Kong-Haikou, onnan bevonatoztam Wanningba, kicsit buszoztam hazáig, és másnap este 7-re értem haza. Nem olyan, mint leugrani a Balatonhoz a hétvégén.

Az érkezésem után másnap egyből mentem dolgozni az oviba, a kevés alvás és a jet lag nem könnyítette meg a dolgom, de ezt a pár napot kibírtam a hétből, a gyerekek aranyosak voltak, mint általában (direkt nem úgy írtam, hogy mint mindig).

Pénteken Haikou-ba is el kellett mennem, hogy megkapjam a vízumomhoz tartozó állandó tartózkodási engedélyt, de a kormányhivatalba azt mondták előbb túl kell esnem az orvosi vizsgálaton. A vizsgálatot végző kórházba fél 12-re értünk, de természetesen csak 11-ig dolgoztak, meg sem lepődtem. Mivel másnap, szombaton kezdődött a nemzeti ünnep így hazajutni is csak busszal sikerült mert a vonatjegyek elfogytak, elképesztő embertömegek voltak mindenhol, mert ezalatt az egy hét alatt nincs munka, és mindenki hazautazik a családjához. Ilyenkor egyáltalán nem érdemes Kínában turistáskodni, mert mindenhol sokkal-sokkal többen vannak.

Ez a valami úgy készül, hogy kap az ember egy műanyag tálat, aminek az alján jégdara van. Utána a tálat tele lehet pakolni mindenféle jóval (gyümölcs, bab, édesburgonya stb.), ráöntenek valami löttyöt, további fél kiló jégdarát, valami vaníliaszerű öntetet, és kész a szörnyedelem

Buszút visszafele

A fiúk szombat este érkeztek meg Haikou-ra Pekingből, én pedig jó házigazdának megfelelően kimentem eléjük. Mivel az utolsó vonatot már lekéstük, így taxiznunk kellett, ahhoz pedig alkudni. Egy ilyen útért 600 yüant szoktak kérni, én egy nénivel letornáztam 520-ra, és elvitt minket egy parkolóba, ahol nekiállt telefonálgatni. Elég hamar kiderült hogy nincs még meg az autó, és amikor látta hogy elfogyott a türelmünk, akkor betuszkolt minket a kocsijába. A csomagtartóba a három nagy bőröndből csak egy fért be, úgyhogy nem volt éppenséggel first class. De legalább úton voltunk, még ha olyan lassan is ment a néni, hogy gyalog is előbb leértünk volna. Akkor lett igazán izgalmas a dolog amikor az autópályára való felkanyarodás után egyből félrehúzódott a kocsi, rögtön a felüljáró alatt. Aki sok filmet néz, az tudja hogy a leszámolós filmekben ez ideális helyszín szokott lenni. Mi sok filmet nézünk, és kicsit elgondolkodtunk az életünkön, mikor érkezett egy autó hátulról, villogtatva a fényszóróit. Pár hónap Törökország és Kína után már hozzászoktam ahhoz hogy itt vannak furcsa dolgok, de a többiek utólag halálközeli állapotokról számoltak be. Végül nem aludtunk a halakkal, csak átültünk egy másik kocsiba, aminek már két bőrönd is befért a csomagtartójába, és a sofőr is gyorsabban ment. Itt az egyetlen izgalom az út utolsó fél órájában feltűnt csótány volt, ami az autó belsejében szaladgált kedve szerint, és bár addig épp hogy elfértünk, ha felénk szaladt akkor hihetetlen gyorsasággal tudtunk a kocsi egyik végéből a másikba húzódni. A sofőrünk rá se rántott, én meg élveztem hogy a sötétben a többiek nyakát birizgálom, akik minden érintéstől felugrottak, már amennyire erre lehetőségük volt az autóban.

Haikou reptér

Miután sikeresen megérkeztünk hozzánk és elpusztítottunk egy csomó gombócot és sört, kialakítottuk a fekvőhelyeket. Bár a nappali hatalmas, attól még nem lesz puha a padló, de a kreativitás legyőzött minden akadályt, és sikerült kialakítani három kényelmesnek tűnő fekhelyet.

A következő napokban igyekeztünk sok mindent bepréselni, a fiúk most voltak először tengerben, de pancsoltunk a medencében is, megnéztük Wanningot, felfedeztük a környéket, filmeztünk, kártyáztunk, biliárdoztunk, szusit csináltunk, éjszakai fürödtünk, volt itt móka és kacagás. Nekik is végig kellett szenvedniük azokat amiket én végigkóstoltam, így többek között a durián, az olcsó rizspálinka, és a kókuszlekvár  sem maradhatott ki a repertoárból, természetesen úgy kínálva, mintha a világ legfinomabb étkét nyújtanám feléjük. Kedvencem az volt, amikor valamelyikük megjegyezte hogy enne egy jégkrémet, én meg mondtam, hogy mit ad Isten, pont van egy itthon. Ez nem volt véletlen, az érkezésük előtt áttúrtam az egész mélyhűtőt a boltban hogy találjak egy duriános jégkrémet, és csak az alkalomra vártam, de miután megkóstolták, minden pénzt megért a dolog.

Örültem hogy itt voltak, nem azért mert hiányoztak, mivel egy héttel előtte otthon voltam és csomót találkoztunk, inkább azért mert hoztak egy kis változatosságot az itteni mindennapokba. Nekik is tetszett Hainan, főleg a zsúfolt Peking után volt kellemes kontraszt a csendes sziget.

Nincs ing, Wanning

Városnézés közben, nem a legoptimálisabb fényviszonyokkal

A pillanat amikor rájössz, hogy elég lett volna kevesebb wasabi is a szusiba

"Ne menjen be!"

Tengeres csoportkép

Mátéval lelkesen próbálkoztunk az önkioldós vízbeugrós fotón, de egyszerűen nem akart sikerülni, pedig lőttünk legalább negyven képet.

Az egy dolog hogy még egyszerre való ugrást sem sikerült összehangolni

De vagy túl későn sikerült...

...vagy túl korán

Versenyfutás/úszás az önkioldóval

MIÉÉÉRT NEM SIKERÜL???

Félsiker

Amikor az önkioldót felváltották a többiek akkor már jobb képek készültek

De a csoportképhez újra kellett az önkioldó, valamint hogy átérjek a medence egyik végéből a másikba 10 másodperc alatt

Komoly fiús kép, kivéve balról a második, aki nindzsa akar lenni

Ezért bedobtuk a vízbe

Még a thai és magyarországi út előtt sem állt meg az élet természetesen, dolgoztam az oviban, bejártam Wanningba, gyönyörködtem a szigetben.

Lehet az ÁNTSZ szóvá tenné, hogy a fél disznót a szupermarketben az

emberek között cipelik át, úgy ugrottam félre hogy ne húzzák végig a lábamon

Csak néha esik, de akkor nagyon

Pici medúza

Hasznos tanács!

Tengerparti sziklák

Na végre találtam valamit amit Jackie Chan-nel reklámoznak

Micsoda póló!

Tanuljuk a pózolást

De jó is volt gyereknek lenni. Kivéve hogy akkor felnőtt akartam lenni.

Balról a negyedik, felülről a második az enyém, ha esetleg beköszönnél

Még mindig elég feltűnőek vagyunk

Újabb példa arra, hogy a zebra csak felesleges felfestés: nem vezet sehova

Szeptember 10-én volt a Tanárok napja, amikor is kaptam egy

ilyen szép piros borítékot, benne 300 yüannal

Nem vagyok építész, de szerintem ennek a háznak fordítva kéne állnia

Halászok

Kilátás a kisebbik erkélyről

Hercegnő

Álmodj nagyot!

Teddynek is külön hely jár az órán

Volt egy szülinaposunk, és csináltam neki egy ppt-t

A lufimaffia

Jeffrey, akit megbabonáz a természet (és a kaja)

Művelődik a kicsi

Wanningi állatkereskedés

Októberben nem fog szétvetni a munka, az első hét ugye szünet volt, és továbbra is csak minden második héten kell dolgoznom. Továbbra sem teljesen 100%-ban megoldott a vízumom, hiszen az állandó tartózkodási engedélyt még el kell intéznem, de nagyon remélem, hogy nem lesz több ilyen váratlan (és költséges) meglepetés. Ha valamit megtanultam az elmúlt hónapokban az az, hogy bármikor történhet valami, ami teljesen felborítja az ember addigi terveit. Ennek tudatában megpróbálok kiélvezni minden napot, és arra gondolni, hogy bármi is jön ezután, amit itt eddig átéltem azért már megérte küzdeni és kitartani.